A régi világ hanyatlott. Lényeit mind a becsvágy, s a pusztítás vágya ragadta meg, egy démon, melyet gyenge jellemük sosem lett volna képes eltaszítani maguktól. A népek sorról sorra azon voltak, hogy elpusztítsák a másikat. Aggódva látták ezt az istenek. Egy darabig nem tettek semmit, remélték, hogy a halandók majd megbékélnek egyszer egymással, és belátják; Az egyensúly nem törhető meg.
De nem így lett. S a csatározásokból győztesek, és vesztesek kerültek ki. Százak, ezrek, milliók hullottak el a porban, de a győztesek sem élvezhették a mámort életük végéig. A világ füstben, s vérben úszott. Az állatok elpusztultak, a vizek megszennyeződtek, a növények elégtek. A mindenhatók elkéstek, és látva mivé lett világuk úgy döntöttek nincs más út, újat teremtenek.
Mind összefogtak, először a szelek isteneit hívták segítségül, és végigsöpörtek a tájon, hogy az megtisztulhasson a kosztól. De nem akartak felszínes munkát végezni, ezért istennők záporozó könnyeivel tisztították meg a földeket ismét. Már csak a vizek maradtak.
A tisztulás hosszú évezredekig is eltartott, de megérte várni, hiszen az újra elültetett magvakból gyönyörű növények serkentek, és nyújtózkodtak az ég felé, hogy elérjék teremtőiket. Az állatok szép lassan ismét benépesítették a földet, kialakítva az egyensúlyt. A vizek tükörsimák voltak. Csodálatos volt a látvány.
Hosszú ideig csodálták az istenek éjjel, s nappal alkotásukat, de érezték, hogy még hiányzik valami. Létrehozták az embert.
Nem volt ő már a régi, azonban gyorsan tanult, így az új világba hamar beilleszkedett, s mivel szerette az isten, ezért az ismét, és ismét megjutalmazta. Az teremtők érezték, hogy amit létrehoztak az jó, és hosszú időkig gyönyörködtek alkotásukban, mint egy festőművész a képén.
Azonban egy idő után rájöttek, hogy nem mehet ez így tovább, hiszen az embernek túl könnyű a dolga, s elbízta magát, így az égiek hosszas tanácskozásba kezdtek, hogy milyen lényt hozzanak létre még az ember mellé. De nem jutottak dűlőre. Mindegyik mást akart; szebbet, jobbat, egyszerűbbet, okosabbat, különlegeset. Egy ilyen túlfűtőt vita következményében Caldastas, a természet védőistene szörnyű haragra gerjedt, és elhatározta, hogy mindenáron keresztülviszi elhatározását. Tudta, hogy az ő álmát sosem fogják támogatni, ezért kiválasztott magának egy aprócska szigetet. S létrehozta saját faját, az alakváltókat, kiknek emberi külsője megtévesztette egy időre az isteneket. Azonban Caldastas úgy vélte kell a népének valaki, aki vigyázza, s irányítja. Gyermeket nemzet hát a háború istennőjétől Orchatól. Lányát Ravennek nevezte el, és különleges képességekkel ajándékozta meg. Ő volt az első az alakváltók közül, kinek isteni hatalma van. Raven a kígyó és a holló képét vehette fel. Isten atyja neki szánta új, saját fajának az irányítását, de úgy gondolta, hogy ez a lány számára túl nagy feladat.
Egy ideje már tartotta a kapcsolatot egy halandó nővel, Nualaval. Emberi külsőt felvéve találkozott vele, s egy ilyen találkozás emléke képpen félisten gyermeke született. A kislányt Phoenixnek nevezte el, neki is hasonló hatalmat adott, mint másik lányának, s elhatározta, hogy ő, másik lány lesz Raven segítője, két utóda együtt fogja vigyáznii az álmát.
Azonban terve nem vált be.
Orcha szörnyű haragra gerjedt, mikor megtudta, hogy Caldastasnak van még egy lánya, és hogy az ráadásul csak félisten. Fellázította Ravent Phoenix ellen, így akármennyire is hasonlítottak egymásra külsőleg, mégis megutálták egymást még jobban, s így egyre inkább előtérbe kerültek a különbségek közöttük.
A testvérek folytonos háborúját csak az apjuk tudta lecsillapítani, de miután az istenek rájöttek Caldastas ténykedésére, örök időkre bezárták a világ legtávolibb részére, hol minden nap újabb és újabb szenvedés vár rá az idők végezetéig. A két lányt megfosztották isteni erejüktől, és elátkozták, örökéletűként kell élniük a hétköznapi emberek világát a Földön, csatlakozva népükhöz.
Sokan ölni tudnának azért, hogy örökké éljenek, azonban ennél nincs borzalmasabb büntetés. S bár lassan, de az idő felettük is eljár egyszer, megöregednek, elgyengülnek.
Immáron már sebezhetőek, azonban koruknak hála tudásuk jóval az egyszerű halandók fölé emeli őket.
Így immáron más nem maradt nekik, csak a viszály az örökkévalóságig, bár ki tudja, mit tartogat még az élet számukra... Hiszen a sors útjai kifürkészhetetlenek.
Tárgy: A Két Testvér Legendája 
Csüt. Jan. 31 2008, 16:33